A párkapcsolat megy, a közös szülőség marad
„Magyarországon évente több tízezer gyermek éli át szülei különválását a házasságok, illetve az együttélések, élettársi kapcsolatok felbontásával, felbomlásával. Ha a párkapcsolatban nem is, a szülőségben továbbra is fennmarad a közösség, és e kapcsolat – amit a szakirodalom közös szülőség (coparenting) néven definiál – milyensége meghatározó a gyerekek mentális állapotára, a szülőkkel való további kapcsolatának minőségére. Mindez döntően befolyásolja a következő generáció sorsának alakulását, ekképpen össztársadalmi súlyú a jelentősége. A közös szülőség jellemzőit, a válási folyamattal való összefüggéseit, a szülők és a gyermekek jóllétének kérdéseit Magyarországon elsőként a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében (MHI), egy OTKA-kutatás keretében vizsgálták 2019-2022 között.” – olvasható a Semmelweis Egyetem honlapján megjelent cikkben, amelyből kiderül többek között, hogy az MHI 40-50 órás, szülőknek szóló képzés elindításán dolgozik.
Számomra ez fantasztikus örömhír, mert a saját tapasztalatom azt mutatja, hogy jó lett volna sokkal több időt és energiát fektetni már a válás körüli időszakban arra, hogy a szülőtársammal közösen megtaláljam a gyerekünk igényeinek leginkább megfelelő megoldásokat. Akkor azonban krízisben voltam.
Az idő nagy részében csak szerettem volna, ha végre rendeződnek valamelyest a dolgok, és nyugodtan alhatok. Ha tudom, hol fogok lakni a következő hónapokban-években, ha végre meg tudunk egyezni olyan, az egzisztenciális helyzetemet érintő kérdésekben, mint a vagyonunk megosztása. Ha képesek vagyunk normálisan beszélni egymással. Ha egyáltalán kimondjuk: vége, válunk, de köszönünk mindent, és hálásak vagyunk az elmúlt évekért.
Ez a folyamat nálunk másfél-két évig húzódott. Már nem éltünk együtt, de még nem tudtuk, hogyan, honnan fog folytatódni a történetünk. Sok árnyalat a gyerekünk érdekeit és igényeit illetően emiatt elhalványult. Most, 4-5 év elteltével, amikor már nem a túlélésért küzdök a válási krízishelyzetben, élesebben látom az akkori kontúrokat.
Persze mindig csak annyit tehetünk és teszünk, ami éppen tőlünk telik. Nincs értelme hibáztatni magunkat vagy a másikat. Sem bánni azt, ahogyan akkor döntöttünk. Akkor ez volt az, amit legjobb tudásunk és szándékunk szerint tenni tudtunk. És mindig lehet változtatni, javítani a szülőtársi kapcsolaton: a kommunikációnkon, az önérvényesítési technikáinkon. És ezen az úton mindig ér segítséget kérni. Akár pszichológustól, akár mediátortól, akár coachtól, akár valamilyen támogatócsoportban. Akár a jövőben az MHI egyelőre fejlesztés alatt álló képzésén.